Rendhagyó film. Amikor 1982-ben New York-ban bemutatták, a Radio City Music Hall közönsége élő zenével élvezhette: a vászon előtt Philip Glass zenekara játszotta a film zenéjét, akárcsak a némafilmek idején. A filmen nincs narráció, nincsenek párbeszédek, csak a képek áramlása. Kassák Lajos az 1920-as években "abszolút filmnek" nevezte a műfajt, és úgy látta, ez a filmművészet jövője. Tud-e azonban a mai embernek is élményt nyújtani egy ilyen film? Képes-e mondani bármit is a világunkról - mindent? Semmit?

A hálózat mindenhol ott van, és a felhasználók idejük jelentős részében online részt is vesznek a kommunikációban, információáramlásban. Szinte elképzelhetetlen, hogy akár a legegyszerűbb feladatot is lehessen látni a hálózat nélkül. Csakhogy nem minden az, aminek tűnik: a hálózat olykor maga is veszéllyé, ellenséggé válhat. Valóban nincs más megoldás, mint a lekapcsolódás?

A sport az egyik lehetőség a mélyszegénységben élő, de kitörni próbáló fiatalok számára, a box pedig kézenfekvőnek tűnhet, mivel többek között az egyén teljesítményére, kitartására, teherbíró képességére épül. A profi box képes biztosítani azt a magas életszínvonalat, amely csak álom lehet a legtöbb, szegényes körülmények között élő fiatalnak. Tényleg ekkora lehetőségeket rejt a box, valóban eszköz a kitöréshez?

Jogunk van megvédeni magunkat, ha ránk támadnak. Ennek érdekében a legjobb, ha fegyvereket tartunk otthon, megtöltve, teljes készenlétben, hiszen bármikor szükség lehet rá. Ráadásul a fegyverek arra is alkalmasak, hogy ha sérelem ér, elégtételt vegyünk. De valóban jó, az egyén szabadságát és biztonságát szavatolja, ha ez a társadalom egyik sarkköve?

Ugyanolyan nap, mint a többi. Átlagos középiskolások mennek a gimnáziumba, élik meg a nap kisebb-nagyobb eseményeit, de ketten közülük ma máshogy érkeznek: fegyvereket hoznak. Mondhatnánk, ez tipikusan az amerikai társadalom problémája, de vajon előfordulhatna ez nálunk is?

A valóság mindannyiunk számára az, amit az elménk valósnak mutat. Ez azonban néha nagyon eltérhet attól, amit a többiek valósnak látnak, és az egész világ hirtelen átrendeződhet, ha szembesítenek azzal, hogy amit valósnak véltünk, mások szerint nem is létezik. Vagy a zsenialitás éppen abban rejlik, hogy egy másokétől eltérő valóságban élünk?

Az öregedés együtt jár a feledékenységgel. Sokan ezt már viszonylag korán megtapasztalják, bizonytalanná válnak vagy kiesnek emlékek, de ez eleinte még csupán bosszantó jelenség, nem befolyásolja a mindennapi életet. Az időskori demencia ennél sokkal súlyosabb: az emlékek átalakulnak, a környezet megváltozik, még a jól ismert szobák is idegenné válnak. Temrészetes, hogy a család számára ez nagy megterhelést jelent - de vajon tényleg az idősotthon jelenthet egyedüli jó megoldást?

Az emlékek elvesztése együtt jár a múlt átírásával, az önazonosság folyamatos keresésével. Ha viszont már nincsenek is emlékek, csak a jelen pillanat, már csupán külső nyomok segíthetnek az események értelmezéséhez: képek, feljegyzések, vagy mások állításai. Meg lehet-e bízni bárkiben is, ha mondatait nem tudjuk ellenőrizni saját emlékeink segítségével? És megbízhatunk-e egy ilyen helyzetben saját feljegyzéseinkben?

Két gyermekkori barát egy trauma után a kórházban találkozik újra. Birdy vonzódása a madarakhoz olyannyira felerősödött, hogy már nem is kommunikál környezetével, egy belső, elzárt világba menekült, ahol viszont szabadon, madárként él. Helyrehozhatók-e a külső-belső sérülések, és elérhető-e a szabadság egy világban, amely nem tűri a különbözőséget, valódi szabadságot?

Amikor új páciens érkezik a mentális sérülteket gondozó osztályra, az addig könnyen kezelhető közösség felbolydul, a normális élet kizökken. A személyzet többé nem képes kordában tartani a betegeket, egyfajta lázadás alakul ki - a "bolondok" lázadása a "normálisakkal" szemben. Vajon a mentális betegeket kezelő intézmények elsősorban arra szolgálnak, hogy kezelhetővé tegyék a normalitástól eltérőket, biztosítva ezzel a többség nyugodt, zavartalan életét?